A fiú addig sem szenvedett hiányt barátokban, viszont miután saját motorja lett, megszaporodott azoknak a száma, akik a baráti köréhez akartak tartozni. Hol ez, hol az az ismerőse kérte el a járművet egy-két órára. Ő egy cseppet sem bánta ezt, mindenét szívesen megosztotta barátaival. Ha időnként bementek egy sörre a kocsmába, legtöbbször ő fizetett, mégsem érezte soha azt, hogy talán kihasználják őt. Szívében az irigység legapróbb szikráját sem lehetett megtalálni. Ha valaki azt kérte volna tőle, hogy adja neki kölcsön a nadrágját, valószínűleg ott azonnal levetette volna, nem törődve azzal, hogy akkor alsónadrágban kell hazamennie.

Ernőt nemcsak nagylelkűsége miatt szerették a barátai, hanem mert rettentő jó társalgó volt, egyszerűen ontotta magából az adomákat, a szebbnél szebb, viccesebbnél viccesebb történeteket. Amikor azt kérdezgették tőle, hogy honnan szedi ezeket a sztorikat, azt felelte, hogy az élet a legnagyobb meseíró, csak nyitott szemmel kell járni. Titkos álma volt, hogy ha már focista nem vállhatott belőle apja nyakassága miatt, egyszer egy regényt írjon. Soha nem rágódott a múlton, egyszer sem hibáztatta apját azért, hogy az, bár ő bekerült a város NB 2-es csapatába, kijelentette, hogy a sport csak a munka után jöhet. Ernő minden nap előbb lehúzta a műszakot a munkahelyén, majd otthon segédkezett a földeken, így egy idő után már nem járt el az edzésekre, nem volt energiája rá. Csendesen tudomásul vette, hogy nem lett sportoló, és azt hangoztatta, hogy ezek szerint a sors más érvényesülési területet szánt neki. Talán éppen azt, hogy író legyen.

A lányok egyszerűen odavoltak Ernőért. Hogy is ne rajongtak volna érte, amikor olyan szépen tudott udvarolni, két perc alatt fejben megírt egy szerelmes verset. A fiú egészen addig ki is használta a népszerűségét, amíg meg nem ismerte Annát. Attól a pillanattól kezdve, hogy megpillantotta őt a szüreti bálban, többé senki más nem érdekelte, csak ő. Amikor megtudta, hogy a lánynak vőlegénye van, aki ráadásul ugyanabban a faluban lakik, ahol ő, akkor sem adta fel a reményt, hogy egyszer ők még egy pár lesznek. Biztos volt benne, hogy sikerül Anna szívét meghódítania. Magabiztos volt; az volt a véleménye, hogy ha az ember nagyon akar valamit, akkor azt el is tudja érni.

Nem éppen a legszebb módját választotta annak, hogy Anna közelébe férkőzzön: a húgának, Klárának kezdett udvarolni.

Klára és Anna nagyon jó testvérek voltak, a mindössze két év korkülönbség ellenére sosem rivalizáltak egymással, szinte mindenhova együtt mentek. Klárának természetes volt, hogy ha őt moziba vagy bálba hívja Ernő, nővére is velük menjen. Hiszen mégsem unatkozhat otthon egyedül csak azért, mert a vőlegénye katona!

Mivel a motoron nem férnek el többen, csak ketten, így ha hármasban mentek el valahova, Ernő kétszer fordult a járművel: először mindig Klárát vitte magával, aztán Annát. Valahányszor Anna mögéje ült, és átkarolta a derekát, egész testében megremegett, szíve a torkában dobogott. Addig soha senkinél nem érzett ilyet. Menthetetlenül beleszeretett a lányba. Már nemcsak a testét akarta megkapni, hanem mindenestül kellett neki ez a lány; feleségül akarta venni.

Anna nem volt vak, látta, hogy néz rá Ernő. Ő is vonzódott hozzá, egy darabig azonban igyekezett ellenállni neki, visszatartotta az, hogy mégiscsak a húga barátjáról van szó, ő pedig menyasszony. De nem tudott sokáig ellenállni az ostromnak.

Egy nap, késő délután Ernő ismét átmotorozott Annáékhoz. A szülők csodálkoztak felbukkanásán. Talán Klára elfelejtette megemlíteni, hogy a munkahelyén ünnepség van, és később jön haza? A fiú magában somolygott. Tudta ő jól, viszont azt is tudta, hogy a szülők aznap este elmennek otthonról, így végre kettesben lehet Annával.

Szeretők lettek. Ernőt teljesen elvakította a szerelem. Azt hitte, Anna ugyanúgy érez iránta, meg volt győződve arról, hogy az fel fogja bontani az eljegyzését, és akkor nem kell tovább titokban találkozniuk. Anna azonban mindig talált valami indokot, hogy miért nem szakít a vőlegényével, persze mindig hozzátette, hogy egyelőre.

Egy idő után Ernőnek kezdett az idegeire menni Klára, így lezárta a kapcsolatukat. Ez azonban azt is jelentette, hogy egyre nehezebb volt összehozni a találkozásokat Annával. Kénytelen volt egyik barátjával megosztani a titkot, hogy viszonya van Kern Annával.

Ettől kezdve barátja volt az, aki Ernő motorján, mivel neki csak egy kerékpárja volt, elfuvarozta a lányt a találkozókra.

Így történt ez azon a napon is, mely örökre megváltoztatta Ernő életét. Az a nap a kezdetektől fogva el volt átkozva. Ha utólag visszagondolt rá, el kellett ismernie, hogy voltak figyelmeztető jelek, hogy talán nem kellene találkoznia Annával. De ő sosem hitt az előjelek létezésében.

Éjjel valaki leszívta a motorja tankjából a benzint, emiatt busszal kellett bemennie a munkahelyére. Ebédidőben gyorsan kiugrott a benzinkútra, hogy teletöltse a magával hozott benzinkannát. Hazafelé lekéste a buszt, gyalog kellett megtennie a nyolc km-es utat. Amikor nem látták, futott, de még így is egy órával később ért haza, mint ahogy tervezte. Barátja már várta. Gyorsan beletöltötték a motorba a benzint, aztán elrobogtak otthonról a találkozópontra, nagynénje kerti lakjához. Ernő itt leszállt a motorról, barátja meg továbbment, hogy elhozza Annát.

Egy idő után Ernő egyre türelmetlenebb lett, egymás után szívta a cigarettákat. Félpercenként ránézett az órájára. Hol vannak már Annáék? Először arra gondolt, hogy talán a lány nem készült el időben, vagy barátja megint lefullasztotta a motort induláskor. Csak akkor fogta el a balsejtelem, amikor egy szirénázó mentőautó száguldott el mellette. Rohanni kezdett a falu felé, ahol Anna lakott.

A falutól nem messze egy motoros belehajtott egy árokba, utasa, egy fiatal lány azonnal meghalt...

Ernő többé már nem volt az az életigenlő fiú, aki addig, a szíve összetört. Anna temetését követően napokig nem ment be a munkahelyére, és amikor végül egy hét múlva fel akarta venni a munkát, közölték vele, hogy felmondtak neki. Nem érdekelte. Igazából semmi sem érdekelte, felhagyott az írással is. Fájdalmát semmi sem tudta enyhíteni, Anna nélkül nem találta a helyét a világban.

Éveken át egyik kapcsolatból sodródott a másikba, de egyik lányt sem tudta szeretni, mindenkiben Annát kereste. Pár évvel később mégis megnősült: Klára lett a felesége. Szegény Klára nem tudott arról semmit, hogy Ernő, akit imád és nővére egykor szeretők voltak. Ez csak a nászéjszakájukon derült ki számára, amikor szeretkezés közben a férfi Annának nevezte. Sírt, másnap pedig hazautazott a szüleihez, hogy el akar válni. A szülők azonban lebeszélték erről, és azzal vigasztalták, hogy ha jó lesz Ernőhöz, az meg fogja szeretni.

Klára igyekezett jó és türelmes lenni a férfihoz, pedig az egyáltalán nem volt mintaférj. Épp ellenkezőleg: ivott, szeretőket tartott, időnként hetekre eltűnt, nem foglalkozott három gyerekükkel sem. Egyetlen egyszer azonban a nőnél is betelt a pohár. Amikor férje több mint fél évig nem jött haza, beadta a válópert, és felélesztette kapcsolatát azzal a férfival, akivel annak idején Ernő miatt szakított. A férfi soha nem nősült meg, kijelentette Klárának, hogy várt rá, tudta, hogy egyszer még ugyanott fogják folytatni, ahol abbahagyták. Ernő azonban, amint hírét kapta, hogy felesége együtt él valakivel, azonnal hazajött. Könyörgött Klárának, hogy fogadja vissza, ígéri, hogy meg fog változni, ezután minden szép lesz. A nő, mivel még mindig szerette Ernőt, megbocsátott.

Az idill csak pár hétig tartott; a férfi képtelen volt megváltozni. Klára azonban csak tűrt és tűrt.

Pár évvel később az az életmód, amelyet Ernő folytatott, megbosszulta önmagát. Beteg lett, egyre nehezebben kapott levegőt, de nem akart orvoshoz menni. Az orvosokat sarlatánoknak tartotta, őket okolta húga haláláért, aki harminc évesen egy kórházban halt meg.

Végül mégis kórházban kötött ki. Amikor elájult a munkahelyén, kollégái mentőt hívtak. Bár mire az kiért, a férfi magához tért, a mentősök minden tiltakozása ellenére kórházba vitték. Súlyos szívelégtelenséget állapítottak meg nála. Műtétet javasoltak, de nem egyezett bele, azt hangoztatta, hogy ő ugyan nem fog műtőasztalon meghalni.

Állapota rohamosan romlott, az orvosok azt jósolták, hogy csak egy-két éve van hátra. Ernő nem félt a haláltól, sőt várta azt, hiszen akkor végre együtt lehet Annával. A halál azonban csak megkörnyékezte egyszer-kétszer, felvillantotta előtte "a fehér folyosót", melynek túloldalán ott élnek a szeretteink, ahol nincs többé betegség, szenvedés, csak békesség és boldogság, de nem vitte magával. A halál látogatásaikor, bár lelke örült, hogy hamarosan látja Annát, teste fájdalomtól vonaglott.

− Anna, miért hagytál el! − kiabálta ilyenkor.

Az orvosok jóslata azonban tévesnek bizonyult, az évek csak teltek, és Ernő nem halt meg, sőt valami csoda folytán egyre jobban lett. A halál váratott magára, talán azért, mert a férfinak még dolga volt a Földön. Már megszületett első unokája, ami nagy örömmel töltötte el, és még mindig élt.

A férfi sokat játszott a kis Petivel, meséket, mondókákat talált ki neki, kártyázott vele. Nagypapaként olyan dolgokat tett, amiket annak idején apaként soha. Egyik este ismét ő fektette le a kisfiút, arról beszélt neki, hogy másnap mit fognak csinálni, megígérte neki, hogy megtanítja focizni. Ezután bement felesége hálószobájába, hogy neki is jó éjszakát kívánjon. Klára egy könyvet olvasott, csodálkozva tette félre, amikor a férfi belépett hozzá, és letérdelt az ágya mellé. Ernő kezébe vette felesége kezét, simogatni kezdte azt. Szemébe könnyek gyűltek.

− Kérdezhetek valamit, Klára? −tudakolta halkan. Felesége bólintott. − Ugye, Anna nem is akart szakítani a vőlegényével?
A nő megrázta a fejét, jelezve ezzel, hogy nem, nővérének esze ágyában sem volt a jómódú Gáborral szakítani. Annak ellenére sem, hogy mást szeretett, egy nős férfit. Klára azonban hallgatott, nem árulta el Ernőnek, hogy barátja, aki annak idején a motorral a halálba vitte Annát, az volt a lány nagy szerelme. Pedig ha beszélt volna erről, Ernőnek egyből összeállt volna a kép, hogy miért fulladt le barátjánál állandóan a motor...

− Ezek szerint nem is szeretett engem − suttogta maga elé a férfi, majd kiment a szobából. Az ajtóból még visszafordult. −Tudod, te vagy a legcsodálatosabb nő − mondta halkan. − Örülök, hogy a feleségem vagy.

A férfi egész éjjel nem aludt, Annán gondolkodott. Érezte, eljött annak az ideje, hogy végre elengedje a nőt.

Másnap közölte családjával, hogy beleegyezik a műtétbe, ültessék csak be neki azt a fránya pacemakert. Már nem várta a halált, épp ellenkezőleg, arra vágyott, hogy minél több boldog évet tölthessen el családja körében....

Németh Nikol