Petra zokogott, amikor másnap a nőgyógyász sajnálkozva kijelentette, hogy a terhessége már több, mint tizenkét hetes, vagyis nem lehet megszakítani. Rémülten kiabálta, hogy ő nem akar gyereket.
− Erre akkor kellett volna gondolni, amikor ágyba bújtál a fiúddal! − mondta közömbösen az orvos, aki nem először volt szem- és fültanúja az efféle reakcióknak. Már nem tudott meghatódni.

A lány, amikor pár hónappal később a szülészeti klinikán a kezébe nyomtak egy síró csecsemőt azzal, hogy ez az ő kisfia, fásultan ismételgette, hogy neki nem kell, ő ugyan nem viszi haza. Szoptatni sem volt hajlandó, így a kisfiú, akit Petra szülei Bálintnak neveztek el, anélkül kezdett el cseperedni, hogy megízlelhette volna az anyatejet. Petra nem törődött a kisfiúval, úgy tett, mintha nem is létezne, nem akarta tudomásul venni, hogy ez az izgő-mozgó kis lény az övé, vér a véréből, hús a húsából. Sokszor hallotta, hogy anyja csendesen sír, és azt ismételgeti a csecsemőnek, hogy Petra egyáltalán nem rossz, és igenis szereti az ő édes kisfiát. Ilyenkor valami megmozdult a szívében, de gyorsan erőt vett magán. Nem akarta szeretni Bálintot. Úgy érezte, a kisfiú tönkretette az ő életét. Anyja azt mondta, hogy ez nem igaz, és a sors egyszer még kegyetlenül meg fogja büntetni ezért a kijelentésért.

Petrát legjobban az idegesítette, hogy Bálint állandóan sír. Egyszer azért, mert fáj a hasa, máskor azért, mert éhes, esetleg a foga miatt vagy pedig azért, mert kiesett a kiságyából a teknős formájú kispárnája, ami nélkül nem volt hajlandó aludni. Anyja hiába bizonygatta, hogy ha magához öleli és kicsit babusgatja, akkor megnyugszik a pici, ő egyszer sem vette ki a kiságyból Bálintot, nem szorította magához.

Időközben Petra befejezte a középiskolát, eladó lett egy drogériában, Bálint pedig elkezdte az óvodát. Bár egy házban laktak, nem sokat foglalkoztak egymással. A kisfiú igyekezett elkerülni Petrát, hamar feltűnt neki, hogy a lány nem szereti, ha bemegy hozzá a szobába, ha piszkálja a könyveit vagy a ruháit, ugyanis olyankor az mindig kiabált vele.

− Petra miért nem szeret engem? − Tudakolta számtalanszor a nagyszüleitől, akik mindig kijavították, hogy neki nem Petrának kell hívni a lányt, hanem anyának.
− Nem, ő nem az anyukám! Az anyukák szeretik a gyerekeiket! −Felelte egyik alkalommal az éles eszű kisfiú. Nagymamájának könny gyűlt a szemébe.

Petra egy nap, nem sokkal anyák napja előtt bejelentette szüleinek, hogy új barátjával elköltözik otthonról, már ki is néztek egy kis lakást. Anyja naivan megkérdezte, hogy mi lesz akkor Bálinttal, bár sejtette a választ.
− Természetesen veletek marad − közölte hidegen a lány. − Különben is Zoli azt sem tudja, hogy van gyerekem! − Anyja döbbent tekintetét látva még hozzátette. − Talán azt hitted, hogy egy 22 éves fiú legnagyobb vágya az, hogy egyik percről a másikra apa legyen?

A lány az elmúlt években úgy viselkedett, mintha ő is egy lenne az átlagos tinik közül: tanult, eljárt szórakozni, teleragasztotta a szobáját a sztárok képeivel, fiúzott. Arról, hogy neki van egy kisfia, nem igazán beszélt, főleg nem a szerelmeinek. Legszívesebben kitörölte volna Bálintot a sorsvonaláról.

Pár nappal később, amikor Petra a ruháit csomagolta, valaki kopogtatott az ajtaján. Hiába mondta, hogy szabad, az ajtó csak nem nyílt ki. Dühösen félbehagyta a pakolást, egy lépéssel az ajtónál termett, és szélesre tárta azt. Bálint állt ott, fejét ide-oda forgatta, nem mert a lányra nézni.
− Mit akarsz? − Förmedt rá Petra. − Nem megmondtam, hogy nem jöhetsz be a szobámba?
− Dehát nem is mentem be − jött a logikus válasz. − Én csak... − a gyerek elhallgatott, majd a következő pillanatban előkapta a háta mögül a kezét, és a lány felé nyújtott egy papírdarabot. Mielőtt Petra megkérdezhette volna, hogy mi az, már el is szaladt.

A lány az ágyra hajította a lapot, és tovább folytatta a csomagolást, pillantása azonban mindig az ágyra tévedt. Végül felvette a négyrét hajtogatott papírdarabot, és szétnyitotta. Bálint rajza volt. Két embert ábrázolt, egy magasabbat és egy alacsonyabbat, egymás kezét fogták, felettük sütött a nap és két felhő úszott. A magasabbik alak fölé ügyetlenül odaírta valaki, hogy ANYA. A lány leült az ágyra, és csak nézte, nézte a rajzot. Sírni kezdett, könnyei lassan átáztatták a kezében tartott lapot. Hirtelen felpattant, kirohant a szobából, benézett előbb szülei és húga szobájába, aztán a konyhába sietett. Ott volt, akit keresett, éppen valami süteményfélét gyúrt az asztalon a gyurmájából. Petra egy röpke pillanatig még tétovázott, majd felkapta a kisfiút, magához ölelte, és megpuszilta az arcát.
− Kisfiam! − Életében először mondta ki ezt a szót.

A lány felhívta telefonon Zolit, közölte vele, hogy azonnal találkozniuk kell. Nem, nem telefontéma! A fiú megrémült, azt hitte, Petra szakítani akar vele. Kedvenc kávézójukba beszélték meg a találkozót.

Miután megérkezett asztalukhoz a rendelt jeges kávé, Petra belekezdett a vallomásba. A szavak csak nehezen jöttek a szájára, nem volt egyszerű arról mesélnie, amiről eddig szinte senkinek sem beszélt. Fájt felidézni az évekkel ezelőtt történteket. Elárulta szerelmének, hogy tini korában beleszeretett egy harminchat éves férfiba, aki pincérként dolgozott, szabadidejében azonban egy rock együttesben gitározott. Minden szavát elhitte, és amikor az két hónap után szakított vele, teljesen összetört. Annyira maga alatt volt, hogy egy ideig fel sem tűnt neki, hogy nem jött meg a menstruációja. Igen, terhes lett, ráadásul mire ez kiderült, már nem lehetett elvetetni a gyereket. Soha nem árulta el a szüleinek, hogy ki az apa, és a férfi sem tud arról, hogy Petrával való kapcsolatából született egy gyereke.
− Van egy fiam, nemrég volt öt éves, Bálintnak hívják.
Zoli először szóhoz sem jutott a döbbenettől, igyekezett megemészteni a hallottakat, de nem ment neki. Úgy érezték, hogy álnok módon becsapták. Petra nem az a lány, akinek mutatta magát! Hónapokon át hallgat arról, hogy van gyereke, most pedig az ő nyakába akarná varrni? Köszöni szépen, de ő nem kér ebből!
− Ne haragudj, Petra, de ez nem megy nekem! − Szólalt meg fásultan. Szíve majdnem meghasadt, amikor azt mondta, hogy fejezzék be ezt a kapcsolatot, amely ezek szerint nem az őszinteségre épült. Hiába szerette teljes szívéből ezt a lányt, úgy érezte, a hallottak után nem tudna vele együtt élni. És nem azért, mert gyereke van, hanem mert titkolta annak létét!

Az a sors furcsa fintora volt, hogy ugyanott mondták ki a kapcsolatuk végét, ahol először randevúztak.

Petra hamar túltette magát a szakításon, hiszen ott volt neki Bálint. Nem értette, hogyan tudta eddig nem szeretni ezt a kisfiút. Igyekezett bepótolni az elszalasztott éveket: esténként ő olvasott neki mesét, elvitte az állatkertbe, kirándulni, hétvégenként együtt sütöttek-főztek.

Pár hónappal később Zoli megjelent a lány munkahelyén, kijelentette, hogy hiába próbálta elfelejteni, nem megy, képtelen mást szeretni, ő csak vele tudja elképzelni az életét. Bár annak idején Petra nem volt őszinte, a fiú mégis könyörgött, hogy bocsásson meg neki, béküljenek ki.
− Ígérem, megpróbálok majd jó apja lenni a fiadnak − szólt Zoli.
− Miből gondolod, hogy Bálintnak te kellesz apának? − Kérdezett vissza a lány.
Zoli felkapta a fejét, de amikor azt látta, hogy Petra mosolyog, megnyugodott.
A szerelmeseket rózsaszín köd borította be, minden csodaszépen alakult: Bálint, aki anyja barátai közül korábban egyet sem ismert, hamar megkedvelte a fiút, aki ha eljött hozzájuk látogatóba, mindig hozott neki valami ajándékot: csokoládét, kisautót. Egyik este, mielőtt hazament volna, Zoli odafordult a kisfiúhoz.
− Mit szólnál hozzá, ha anya és te odaköltöznétek hozzám?
− Az anyukák és az apukák szoktak együtt lakni. − Bálint logikája mindig tökéletes volt. − Ez azt jelenti, hogy te leszel az apukám?
Bálintot teljesen lázba hozta a hír, hogy végre neki is lesz apukája. Azonnal csomagolni akart volna, de Petra rászólt, hogy majd hétvégén.
− Addig csak kettőt kell aludni, mert ma csütörtök van − számolgatott a kisfiú.
Pénteken kora délután egyik kolléganője azzal sietett oda Petrához, hogy folyamatosan csörög a mobilja az öltözőben, menjen, vegye fel, biztos fontos a hívás. A lány, amikor látta, hogy anyja hívta, kicsit bosszús lett, ezerszer megmondta a szüleinek, hogy ha dolgozik, ne keressék. Mindenesetre visszahívta őt.
− Petra, na végre! − Ahogy meghallotta anyja zokogását, szívét összeszorította a félelem. − Bálint...
− Mi történt, mi van Bálinttal?

Labda, autó, vér, mentő - a szavak ott dobogtak a fülében, tudatáig alig jutottak el az anyja által mondott információk. Az, hogy amikor ebéd után anyja hazafelé indult Bálinttal, az boldogan ugrándozott mellette, és arról beszélt neki, hogy ezentúl Zoli lesz az apukája. A kisfiú egyszer csak kiejtette a kezéből a labdát, ami kigurult az úttestre. Mielőtt ő észbe kapott volna, Bálint már ott feküdt az úttesten: a labdája után szaladt, és elütötte egy autó. Az orvos szerint azonnal meghalt.

− Bálint meghalt? − ismételte Petra anyja mondatát anélkül, hogy az értelmét felfogta volna, aztán halkan hozzátette. − Ez lenne az a büntetés, amit mindig emlegettél?

Németh Nikol