Életemben nem volt szerencsém a fiúkkal. Utána a srácokkal. A prímet a férfiak vitték. Egyszerűen elkerült a boldogság! Az igazi, őszinte, valódi, kölcsönös szerelem érzését sosem tapasztaltam meg. Helyette csodálatos dolgok történtek velem. Szerettem főiskolára járni, mert kiváló emberekkel kötöttem barátságot. Kulturális események kárpótoltak érzelmi életem sivárságáért.

Diploma után nehéz volt munkát találnom. Nem csak én voltam ezzel így, tudom jól. A szerencse végül mellém állt, és egy színházba kerültem. A jelmeztervező mellett... „dolgoztam", na jó, csicskáztam. Nem izgatott, nem derogált, de nem is estem hanyatt a ténytől, hogy a színfalak mögött dolgozom. Szerettem, és kész.

A napjaim a végtelenségbe oltott gyermeki és felnőtti lét egyvelegének tűntek. Komoly is volt a munkám, meg nem is. Más világ az. Az igazi előadások sokszor a színfalak mögött zajlanak. Rendkívül érzékeny emberekkel voltam körülvéve, tehetségük gúnyájának súlya sokukat nyomott. Szerettem őket. Nehéz volt „egyben" maradnom, nem feloldódnom a sok jellem, darab, egyéniség között, de még ez is sikerült.

S aztán megérkezett életembe a „de".

Fél évvel volt idősebb nálam. Addigra az ország néhány színházának közönsége előtt bemutatkozott és sok női szívet dobogtatott meg. Magas volt, vékony, rövid szőke hajjal és világoskék szemekkel. Hangja kellemes, kezei ápoltak. Ő volt a lányos anyukák álma. Mindenkit elvarázsolt, pedig nem ez volt a célja. Csak azért élt, hogy játsszon fent a színpadon. Egyébként mélységesen hallgatag és magának való figura volt. Nem ez a legjobb szó rá, de enyhén antiszociális.

Pár hónapra jött át hozzánk vendég játszani. Csendes volt, kerülte az embereket, akikkel épp nem volt dolga. Lopakodtam, hogy ne vegyen észre, ne zavarjam meg, amikor a próbák között félrevonult elmélkedni. Persze nem tudtam észrevétlen maradni. Az az igazi elefánt és porcelánbolt kompozíció vagyok. Nekimegyek, beleütközöm, felborítom, leverem, kiöntöm... Sokat viccelődtek rajtam, hogy legalább nem dohányzom és a színházat nem gyújtom fel. Senki számára nem volt kétséges, hogy elsőre sikerülne-e... Egyetlen fegyverem volt önmagam ügyetlensége ellen: a humorérzékem. Gúnyt űztem magamból, s a többiek nem rajtam, hanem velem nevettek. Sokszor idéztem színdarabokból, vagy imitáltam a társulat egy-egy tagjának híres mozdulatait az általam okozott romok felett. Kacagtunk, hogy segédnek gyenge vagyok, de azért a lényeget mily' jól megragadom. S mivel igazi viccet csak az tud gyártani, akinek nagy a lelke, én lettem az ügyeletes lelki szemetesláda. Amelyik meghallgat és néma marad, bárki faggatózik is.

Jó volt őket meghallgatni, hiszen velem soha nem történt semmi. Életem egyik napról a másikra folyt el, s titokban minden este megkönnyebbültem, hogy vége lett megint egy napnak.

József öltözőjében sertepertéltem, amikor hirtelen belépett, én pedig magamra borítottam a fogast, vele a rá aggatott sok-sok jelmezt. A ruhakupac alól is a humor jött belőlem. Ő kiszabadított, és kezét nyújtva felsegített. Innentől kezdve a fogassal együtt felborult az én szép kis nyugalmas világom is.

Ezt követően tudatosan kereste a társaságomat. Mindenben segítettem neki, szép lassan kisajátított és az övé lettem. A többiek somolyogtak, és bár hiányoztam nekik, szívből drukkoltak nekem, hogy végre megtaláljam a boldogságomat.

A talány lefoglalt. Nem értettem, miért van egyedül, hiszen rajongói darabokra szednék. Nem várta senki, nem volt senkije. Csak én. Jó volt vele. Rengeteget nevettünk, s titkait is felfedte. Sosem volt senkije, amikor lehetett volna, így-vagy úgy, de elvette az élet, akár külföldi ösztöndíj, akár halál képében, de megfosztotta őt.
Magányát és szomorúságát az együtt töltött idő kicsit elfújta arcáról. Érdekes jelleme megával ragadott. Szerettem mindenét. S megsajdult a szívem, amikor azt mesélte, hogy miként számolja élete napjait, hogy teljenek el.

Kár is tovább ecsetelnem, összemelegedtünk. Azt mondta, folytatunk mindent. Nem is, hanem hagyjuk teljesen kibontakozni kapcsolatunkat, miután lejárt a szerződése. Gyakran ücsörögtünk, s fogta a kezem. Egyébként furán nagyon kerülte az érintéseket. Néha már az is felmerült bennem, hogy volt-e valaha testi kapcsolata.

Láttam a szemében a szerelmet. Nem csak ott ült, hanem átjárta és beragyogta egész lényét. Rám is jó hatással volt a boldogság. Végre nem bénáztam, elsőre mindent ügyesen végrehajtottam. Sziporkáztam, humorizáltam. Ragyogtam én is.

A többiek néha megkérdezték, hogy akkor mi most együtt vagyunk-e. Kitértünk a válasz elől. Ami azt illeti, magam sem tudtam, nem voltam a kérdés nagy szakértője. A vágy ott volt közöttünk, az érzelmek is elmélyültek, de nem volt az a klasszikus „járás".

Utolsó fellépésére vártunk mindketten. Ő szomorúan, mert egy korszak végét jelezte, én pedig örömmel, mert egy új kezdetét. Tudtam, hogy amíg közeli kollégák vagyunk, nem leszünk szerelmi kapcsolatban. Nem is bántam, mert hittem abban, hogy ebből csak a gubancok lennének.
Az utolsó fellépése utánra találkozót beszéltünk meg a közeli parkba. Aznap este nem is mentem el a színházba, hanem magamat, a lelkemet készítettem fel a csodára, hogy két összeillő ember ezentúl egyként éli az életét.

Csinosan, elegánsan, ragyogó szívvel és nyitott lélekkel vártam őt a parkban.

Láttam, amint az emberek hazaszállingóztak az előadás után, de ő nem érkezett meg. Egy szívemhez közelálló színésznő jött oda hozzám, amikor már egy ideje az eleredt esőben álltam. Fejem fölé emelte az esernyőt, belém karolt, és kérte, menjek vele. Ráztam a fejem, hogy nem. Dolgom van. Várok valakire. Lesütötte a szemét, úgy mondta, hogy ne tegyem. Mert lovagom egy jó fél órája elment a pályaudvarra, talán már a vonaton ül, úton a főváros felé.

*

A közvetlenül ezt követő eseményekre csak homályosan emlékszem. Az biztos, hogy nagyon fájt. Úgy mélyen, csontig hatóan. Nem azért fáztam, mert átáztam. A kezembe nyomott forró tea, és a hátamra borított takaró nem melegített fel. A többiek, akik nem kollégák voltak már, hanem barátok, körbeálltak. Hülyén kellett volna éreznem magam, amiért látták lebőgésemet, de a szemükből az együttérzés és a szomorúság nézett rám.
- Pécsre szerződött. – mondta egyikük, és fejével intett a többieknek, hogy hagyjanak magamra. Lilla, aki az ernyőt hozta ki, velem maradt. Megölelt, s kérte, hogy sírjak, mert jobb lesz. Nem sírtam, mert nem akartam, hogy ilyen könnyen enyhüljön a bánat.

Naivitásom győzedelmeskedett minden racionális érvem felett, és felhívtam a pécsi színházban. Magam sem tudom miért, de megtettem. Meghallotta a hangomat, és könnyen lereagálta a helyzetet: „Nem akarok párkapcsolatot. Vigyázz Magadra." Ennyi.

Ennyi volt. A függöny akkor bennem is leereszkedett és pontot tett a komédia végére.

Az egyik folyosó végében álldogáló szekrény fiókjában találtam egy apró ládikót, tele kis címletű bankjegyekkel. A jelmeztervező bevallotta, mi az. „Gyűjteni kezdtünk az esküvőtökre. Mindannyian biztosak voltunk abban, hogy őszinték és tisztességesek veled a szándékai."

Lillával tippelgettünk sokat, miért tette azt, amit tett. Bennem győzött az egyetlen elfogadható magyarázat: szórakoztattam, és eldobott.

Olyan két év múlva kezdtem randizgatni. Nem kellett volna.

Az egyik komoly jelöltömről kiderült, hogy súlyos drogproblémái vannak. Ellopott a lakásomból pár arany ékszeremet, amikor kerestem őket, nekem azt mondta, hogy sosem látta őket, biztos a szüleimnél vannak, vagy a színházban. Szépen kizsebelt, mire rájöttem, hogy ki is ő valójában. Próbáltam megérteni viselkedését, tetteinek okait.

Ekkor kellett volna feladnom az egész társkeresést. Sajnos a bennem élő naiva főszerepet kapott és rendkívüli szorgalommal dolgozott a szomorú végkifejleten.

Ricsivel közel egy évig éltem együtt. Nem volt a legtökéletesebb társ, de legalább nem zaklatott senki a "vénlány maradsz" szlogennel. Néha napokra eltűnt, de ezen nem agyaltam, mert elhittem neki, hogy dolgozik. Aztán egy nap megjelentek a színházban a rendőrök, és felvázolták a tényállást, miszerint Ricsi bizony nem a klasszikus értelemben vett utazó ügynök, bár ügynöknek ügynök, és utazik, csak épp fegyverben. Aznap elköltöztem. Nem kapkodott utánam, egyszer nem hívott fel, hogy hová tűntem. Bár lehet, hogy a sittről nem rám pazarolta korlátozott mennyiségű hívásait.

Keresgettük Lillával az okokat, miért ilyen fazonokat találok magamnak. Szívem mély bugyraiban nem lepődtem meg, hiszen egyiküket sem szerettem igazán. Kezdtem rájönni, hogy ez nem megy nekem. Azért az élet dobott még lehetőséget, vagyis elrettentő példát.

Zoli kicsivel negyven felett volt, amikor megismerkedtünk. Megkedveltem, és valahogy elkezdődött a szokásos randis történet. Megtudtam, hogy elvált, három gyermek szerető apukája. S mikor már azt hittem, hogy na végre... megtört az átok, akkor kiderült, hogy Zoli az alkoholt jobban szereti, mint engem. Pénzt kért, amit a gyerekeire költött. Nem lett volna ez gond, ha a saját fizetését nem itta volna el, és nem zárkózott volna el a közös gyermek vállalásának gondolatától. Szóval ő sem az volt, akire vártam, akit vagy még régen megismertem, vagy sosem fogunk már találkozni.
Nem adtam neki pénzt, ő feldühödött, és eltűnt. Zolit már nem elemezgettem. Beláttam, egyik sem akart az életemben maradni.

Amikor az ember úgy dönt, hogy „oké, semmi baj, ha nem jó a magánéletem, akkor majd a munkámra koncentrálok", akkor az égi rendező úgy gondolja, „nehogy már". Személy szerint az akkoriban lezajló színházi költségvetések racionalitásának estem áldozatul. Kirúgtak.

Érdekes korszak volt. Nem találtam megfelelő munkát. Ami lett volna, az keveset fizet és grátiszba adtak hozzá sok-sok lusta és idegesítő főnököt. Nem is tudom hogyan, de úgy döntöttem, ruhákat fogok tervezni.

Sok feltétel adott volt, ami nem, azt kölcsönökből és optimizmussal pótoltam. A bizniszem lassan indult be, de a legrosszabb az volt, hogy távol kerültem a barátaimtól.

Lillával sokat, majd kevesebbet találkoztunk. Ő pörgött, én lébicoltam. Próbáltam harminc felett valami stabilitást adni az életemnek, és egyáltalán nem értettem, miért vagyok egyedül és biztos megélhetés nélkül. Nem tudom, hogy Lilla csak reményt és erőt akart-e adni, vagy egyszerűen csak kibuktak belőle a szavak.

Elmesélte, hogy hónapokkal azelőtt találkozott Józseffel. Rengeteget kérdezett rólam, és viselte az évekkel korábban tőlem kapott kis bőrkarkötőt. Lilla széttárta a karját: „Nem tudom miért tette veled azt, amit tett, de fontos vagy neki mind a mai napig."

Az általam tervezett ruhák eladásában az igazi áttörés váratott magára. Unalmamban kikerestem egy színház címét, és képeslapot küldtem oda Józsefnek.

Hamar válaszolt, és levelezésünk jött-ment át az országon. Majd áttértük a telefonra. Viharos sebességgel pedig a vonaton találtam magam, utaztam hozzá. A vonatúton próbáltam nem elszállni az élet adta újabb lehetőségtől.

Megnéztem az előadást. Régen is tehetséges volt, de ekkorra már profi volt. A nők elolvadtak tőle. A rajongóin keresztülnézve lépett oda hozzám, könnyedén megpuszilt, és maga után vont. Vacsorázni vitt egy kellemes helyre, majd sétáltunk. Időutazásba merített lányregény volt. Kacagtunk, tiszta szívből. Boldog voltam. Nagyon régóta most először repdesett a szívem.

A városon kívül élt, egy csendes kis kertes házban. A tornácon ültünk, és végre elnézést kért. Elmesélte, hogy mennyire szégyelli magát a tette, vagyis épp a nem tette miatt. Tényleg megbánta az egészet. Azt mondta, hogy egyszerűen csak félt, hogy megint elveszíti azt, aki fontos neki, ezért inkább lemondott rólam, de mégsem tudott soha elengedni.

A csókja maga volt a szerelem. Az azt követő éjszaka pedig addigi életem leggyönyörűbbje volt. Tényleg nem volt túl tapasztalt szerető, s ez is történetét igazolta. Hozzábújtam, és hallgattam lélegzetvételét.

**

Könnyű álom borult rám, és a szél játékára ébredtem. Az ablakhoz léptem, és a házzal szemben elterülő napraforgóföldet néztem. A szél őszt idézve játszott a magasra nőtt napraforgók között. Hátranéztem, az én gyönyörű szerelmem békésen aludt tovább az ágyban. Átjárt a hála. Boldog voltam. Újból lehetőséget kaptam. Pedig mennyi rossz dolog történt velem! Annyi szemét alakkal találkoztam, hogy felfoghatatlannak éreztem, miként történhetett ez meg velem. Zoli, aki sosem szeretett, csak azért kellettem neki, hogy anyagilag támogassam az alkoholizmus mocsarában. Ricsi, aki egy bűnöző volt. Aki azt hazudta, hogy műszaki termékeket terjeszt az országban, ehelyett fegyvereket csempészett. Akkor ott volt az, amelyik ellopta az összes ékszeremet. Újra Józsefre néztem. Elmosolyodtam. De most már jó helyen vagyok, végre biztonságban.

A szél hangosan söpört végig. Megborzongtam. Így fújt a parkban is azon az estén, amikor észre sem vettem, hogy bőrig áztam, mert csak álltam, és vártam. „Nem akarok párkapcsolatot." – s ha azért hívtam volna fel, hogy jól leordítsam? Végig sem hallgatott, mit akartam mondani! Fogta magát, és elment, anélkül, hogy valaha is a szemembe nézett volna.

Szeret – mondtam magamnak, de már hiába. Az elmúlt tíz év súlya holtteherként nyomta a szívemet.

Körbenéztem a szobában. Mindenhol az ízlés nyoma. Hát itt él ő, egy szép nagy kertes házban, ahová bármikor visszavonulhat a rajongói elől. Sehol nem voltam jelen, csak egy testben az ablaknál és egy elnyűtt karkötőben a csuklóján. Minden más bárki más. De leginkább ő. Az ő saját, kényelmes élete. A fejemhez csaptam. Én jöttem! Arra sem vette a fáradtságot, hogy eljöjjön hozzám! Én vártam rá akkor, én hívtam fel, én küldtem a lapot, én jöttem. Hallottam, amint Lilla hangja azt mondja bennem, hogy „Nagy az egód.", de nem vettem róla tudomást.

Egyedül éltem, gyakorlatilag a lehetetlennel harcoltam épp, hogy megélhessek. Ő meg így és itt szenvedett kettőnkért...

Szeretett régen is? Akkor miért...? A lelkem fájdult meg. Hogyan tehette ezt? Ha valaha is szeretett, akkor miként engedhetett el? Miért mondott le rólam, mindarról a sok csodáról, amiket együtt éltünk át a vendég szereplésekor? Hogyan szolgáltathatott ki másoknak? Az a sok szemét férfi soha nem kerülhetett volna a közelemben, ha ő vigyáz rám. Boldogan élhettünk volna már egy évtizede.

Újra Józsefre néztem. Ő ebből egy szót sem értett volna. Hiszen neki az elmúlt évek elmúltak, és kész. Nem hiányoztam neki annyira, hogy áldozatot hozzon értem.

Semmi keresnivalód nincs itt, suttogtam, és eljöttem. Ez így jól hangozna, nem?

De nem. Megvártam a reggelt, nem akartam az állomáson csövezni egész hajnalban. Felébredt, főzött nekem kávét, én pedig elmondtam, mire jutottam. Hogy amíg ő vígan éldegélt, én mi mindenen mentem keresztül. Nem értette. De soha nem is értett meg. Azon az éjszakán ismertem fel, hogy amin sokat gondolkodunk, hogy megértsük, azt jobb elfelejteni. Hogy ami túl bonyolultnak és érthetetlennek tűnik, az valójában nem az, az egyszerűen csak egy tüske, amit egyszer és mindenkorra ki kell húzni magunkból.

Hazaértem, és meglátogattam egykori közvetlen főnökömet. Pár óra múlva már én voltam a színház egyik ruhatervezője és beszállítója. Nem is értettem, miért nem jutott eszembe ez a megoldás hamarabb, hiszen országunk mindig a kapcsolati tőke alapján működött. Sokat lógok a színházban, egykori és teljesen új barátokkal.

Szerelem az nincs. Egyszer majd talán megmelegszik az a lány a színház büféjében, de nem a kezében tartott forró italtól, vagy a vállára terített meleg plédtől, hanem mert találkozott valakivel, aki soha nem várakoztatná őt meg egy esős éjszakán. Addig nézi a barátai által színpadra vitt sok-sok szerelmet, kérdéseivel pedig nem elméleteket gyárt, hanem válaszokat vár.

Bodor Cs. Mária